Az idő azonban eljárt az újpesti villamos-felüljáró felett. Szerkezete elöregedett, s mivel a közúti járműforgalom is megnövekedett, a vasútvonal sorompójánál a nap szinte minden órájában sokszáz méter hosszú sor állt, átbocsátást remélve. El is határozták "illetékesék", hogy lebontják a roskadozó fahidat, s helyébe korszerű felüljárót építenek a két kerület között, amelyen mind a közúti, mind a villamosforgalom lebonyolódik majd.
Az építkezés természetesen a villamoshíd bontásával kezdődött, hiszen az újpesti oldalon csak így lehetett az új hídfőnek helyet biztosítani. A villamos tehát csak a Víztoronyig járhatott, ott viszont nem volt hurokvégállomás, hely sem volt annak ideiglenes kialakítására. Az 55-ösön tehát a pótkocsis szerelvények helyett ikerkocsikat állítottak forgalomba, a Marx téri végállomásukat a Váci úti csonkavágányra helyezték át, a 33-as viszont pótkocsis szerelvényeket kapott, ami rá is fért, mert Óbudán akkor már álltak az első új panelházak a Flórián tér környékén, és a forgalma jelentősen megnövekedett.
Tehát, egyszer egy szép tavaszi (vagy talán őszi) napon a két járat végállomását megcserélték. A villamosvezetők figyelmét felhívták a változásra, az utazóközönséget is tájékoztatták a megállókba már hetekkel előbb kifüggesztett táblákon. Mégis ez utóbbiak voltak azok, akik a régi, megszokott helyükön keresték kedvenc villamosaikat, még hetekkel a változtatás után is. De nem csak ők működtek megszokás szerint.
A 33-as villamos vezetőjének ez volt az első köre aznap. Kedvetlen is volt, az idő is esőre állt, szinte rutinszerűen indult ki a remízből. A reggeli csúcsforgalmat még egy elromlott Warszawa is tetézte, amelyik éppen az Árpád hídon, nem sokkal a margitszigeti lehajtó előtt döntött úgy, hogy innen most aztán se té, se tova. A keskeny hídon persze csak a villamos vágányain lehetett őt kikerülni a járműveknek meg a buszoknak, ezért már a Hajógyári szigettől csak lépsben, meg-megállva lehetett haladni a villamosoknak is, hiszen az álldogáló autóbuszok és teherautók mellett nem volt annyi hely, hogy haladni lehessen. Az utasok közül néhányan kajánul pislogtak le a szerencsétlenkedő sofőrre, az egyikük epésen megjegyezte: "Apukám, lökd már a Dunába azt a tragacsot!"
A szigeti megállótól aztán normalizálódott a közlekedési helyzet. A Váci útnál egy pótkocsis 3-as szerelvény mögé sorolt be. Szinte konvojban haladtak egészen az Élmunkás téri kettős megállóig. Innen kiindulva kicsit lemaradt, hogy a Balzac utcába kanyarodó villamos mögött még elég helye legyen ahhoz, hogy lendületet véve átállítsa a segédvezetékes váltót egyenesbe. Lelki szemei előtt még mindig a kétségbeesett autós lebegett, amikor megérkezett a Marx téri végállomásra. Az utasok leszálltak, ő pedig fogta az irányválasztó kart, felvette a földről lazán odavetett kis táskáját, és indult a kocsi másik végébe. Amikor odaért, akkor már gyanús volt neki a dolog. Még egy villamoskocsi állt mögötte. Leszállt hát, hogy megvizsgálja a helyzetet, és akkor egy kicsit megdöbbent: a saját pótkocsija volt az. Annak a végén meg nem volt vezetőállás. Kicsit komikusan nézett ki, amikor szinte azt kereste, hogy most hova is dugja be az irányválasztó kart.
Töprengéséből egy jókedvű utas térítette végre magához: "Mi van, szakikám, eltévedtünk?"
Vezetőnk a régi végállomására járt be a pótkocsis szerelvénnyel aznap reggel, amikor megcserélték a két járat végállomását. A csonkavágányról való kitolatás órákig tartott, addig minden villamos a Visegrádi utcai hurok felé került, még az ikerkocsis 55-ösök is. A nép pedig akkor először láthatott olyan villamost, amelyik pótkocsival előrefelé megy, mint valami elővárosi vasúti toltvonati szerelvény...