Akkoriban jött divatba a nőknél a nagyon rövid ruha. Vékony pántok tartották fölül, alul meg éppen csak a "kényesebb" részeket takarta, a legtöbb alól még a bugyi is ki-kivillant időnként. Füttyös Pepi elemében érezhette magát. Addig ugyanis, ha szembe jött vele egy fiatal nő, egész egyszerűen a bottal megemelte a szoknyáját, de csak annyira, hogy éppen látszódhasson valami. Ez őt, úgy látszik, megnyugtatta. Most viszont nem volt többé szüksége erre a segédeszközre: a mindenki által is látható részek elegendőnek bizonyultak ahhoz, hogy tettleg ne működjön közre a látvány érdekében. Egyszer azonban mégis túllőtt a célon, és pechjére a hölgy barátja néhány méterről szemtanúja volt az eseményeknek. Kérdőre vonta Pepit, aki az elmebetegekre jellemző bárgyú mosollyal nem értette a dolgot. A barát viszont úgy döntött, most nem megy el szó nélkül az eset mellett, vagy talán a helyi sajátosságokkal nem volt tisztában, lényeg, hogy kiosztott néhány jól irányzott ütést, amúgy hirtelen felindulásból. Pepit a mentő szedte össze.
Ekkortájt szivárgott be az országba egy újfajta játékőrület is, a tiki-taki. Hozzám hasonlóan idősebbek még emlékezhetnek erre a jószágra: két műanyaggolyó, madzaggal összekötve. A spárga közepén egy kulcskarika, ezt megfogva lehetett működésbe hozni a golyók összeütése által, majd erős le-fel mozdulatokkal indult be az igazi hanghatás, amikoris a golyók lent is, fönt is összecsapódtak. Igen könnyű volt elrontani a kényes egyensúlyi helyzetet, ilyenkor mindegy volt a játékszernek, hogy csukló, ujj, vagy a társ keze esett a golyók útjába. Az utcákon megszaporodtak a begipszelt kezű játékosok.
Történt egyszer, hogy három-négy kissrác éppen akkor próbálta ki egyikük út játékszerét, amikor Pepit hazaengedték a kórházból. A gyerekek a Lehel utca és Dózsa György út sarkán tiki-takiztak, ott, ahol a régen rendőrtoronyként funkcionáló építmény magasodott a sarkon. Rendőr már évek óta nem teljesített benne szolgálatot, az elektromos részeket már széthordta a környék érdeklődőbb lakossága, az üvegei rég kitörtek, de a kacsalábon álló betontorony még tartotta magát, a környékbeli gyerekek legnagyobb örömére.
Az egyik kis játékosnak alighanem először lehetett a kezében ilyen szerkezet, nem is nagyon indult be neki a gépezet, csak "alapjáraton" működtette, mígnem egyszer sikerült a golyóknak legyőzni a gravitációt, és a lendület a kisfiú keze fölé vitte őket. Ezen aztán annyira elcsodálkozott, vagy inkább megijedt, hogy azonmód el is engedte a madzagot.
A játékszer használójánál jobban ismerhette a fizikai törvényeket. Miután megszabadult attól a bizonyos fix ponttól, aminél fogva akár a világot is ki lehet mozdítani sarkából, önálló röppályára állt. Kicsit ugyan excentrikusan forgott képzeletbeli tömegközéppontja körül, de töretlen ívvel közeledett a trolivezetékek felé, majd az ív tetőpontjáról leszálló ágba kapcsolva végül úgy landolt a dupla vezetéken, hogy az egyik golyó a jobb vezeték jobb oldalán, a másik a bal vezeték bal oldalán kívánkozott a macskaköves úttest felé. Ebben akadályozta meg őket az összekötő spagi, amely viszont felfeküdt a vezetékekre, méghozzá körülbelül a közepén, tehát egyensúlyi helyzetet biztosítva a játékszer fekvésének.
A srácok egy kicsit megriadtak. Most hogy veszik le onnan? Az persze eszükbe se jutott, hogy a vezetékek feszültség alatt vannak, ilyesmiről az ő korukban még nemigen hall az ember. A hat méter magasság az hat méter magasság, egyikük sem ért fel ilyen magasra, még hokedliról sem. Viszont közeledett a Váci út felől a 75-ös csuklós troli. Vezetője észrevette, hogy valami lóg a vezetéken, le is fékezett a nagy járművel, kiszállt, és ő is kicsit tanácstalanul nézegette a még kissé lengő tiki-takit. A bűnöst kereste. A gyerekek viszont akkor már - alighanem a megtorlástól tartva - a rendőrtorony mélyén lapultak.
A trolivezető előkotorta járművéből azt a hosszú, összecsukható botot, aminek fémhurkos végével az áramszedőket szokta lehúzni a vezetékről, de neki az is eszébe jutott, hogy odafönt 550 volt egyenáram is tartózkodik, és inkább nem mert a vassal a vezetékek közé férkőzni. Akkor ért oda Füttyös Pepi barátunk, szeme körül még mindig szolid, lila díszítéssel. Neki nem voltak a trolivezetőhöz hasonló fenntartásai a villanyárammal szemben, vagy talán nem is volt tudatában a veszélynek. Kikapta az öreg kezéből a hosszú botot, egészen szokatlan módon megszólalt, és mindenkit két méterrel hátrább parancsolt, majd óvatosan beakasztotta a kampót a tiki-taki madzagjának fémkarikájába. Megemelte az egészet, magasan a vezetékek fölé, majd amikor a két golyó bágyadt csattanással végre találkozott egymással, kihúzta az egész szerkezetet a vezetékek közül. A nép ámulva figyelte.
- Ember, maga nem normális...! - háborgott a vezető - És ha agyonvágja az áram? Pepi mosolygott, és miközben a bottal a toronyban tartózkodó megszeppent tulajdonosnak felnyújtotta a játékot a törött ablakon keresztül, kisebbfajta magyarázatot is adott: Ez sem veszélyesebb, mint a tátrai trolibuszon 1906-ban a feszültség alatti macskacsere!
Utolsó mondatát a túlnyomó többség értetlen elképedéssel hallgatta. (Nekik fogalmuk sem volt arról, amit én is csak jóval később olvastam egy ilyesmivel is foglalkozó könyvben, hogy a századelőn a Poprád és Tátrafüred között közlekedő trolibuszon csak egy kettős felsővezeték volt a vonalon, és a merev vezetéken guruló áramszedő kocsijaikat, a "futómacskát", amit kábel kapcsolt össze a vezető előtti műszerfallal, az egymással találkozó trolibuszok kicserélték. Egyszerűen kihúzták a műszerfalból a botot, amiben a kábel végződött, és a másikat dugták a helyére.)
Ezzel Pepi részéről le is volt tudva az ügy, s miután az elképedt trolisnak visszaadta a gondosan összehajtogatott botot, elővette a saját kedvenc félméteresét, és távozott. Elmenőben a környéken álló hölgyeknek gyengéden megemelte a szoknyáját, és csakhamar már csak ködbe vesző fütyörészés emlékeztetett cselekedetére. Akkor látták a környéken utoljára. Lehet, hogy a veréstől félig-meddig megjavult?...