Akkoriban azonban nem volt sikk régi járművekkel közlekedni. Illetékesék úgy döntöttek, ha már hozzányúlnak valamihez, hát alapos munkát végeznek. A vonal átalakítása során megszüntették a régi felszíni vonalszakaszt - Magyarorsság első vasbeton gyalogos hídja azóta a semmit köti össze a semmivel a Városligetben - a tóban vezetett új szakasszal pedig végre meghosszabbították az új Mexikói úti forgalmi telepig. Új kocsikat is terveztek, a 30 méter hosszú csuklós járműveknek azonban néhány állomás rövidnek bizonyult. A Bajza utca, Körönd és Vörösmarty utca megállókat ezért a forgalom fenntartása mellett kibővítették. A föld alatti állomás peronjairól ebben az időben látni lehetett a kék eget.
Az új járművek első két példánya 1971-re készült el. Hónapokig csak üresen, később ólomcső-terheléssel közlekedtek nagyritkán az alagútban, és a régi felszíni szakaszon. Az utasok megcsodálták őket, és várták, hogy végre ők is beszállhassanak, és utazhassanak rajtuk. 1973 tavaszán aztán valóra válhatott álmuk: az első kocsik megkezdték forgalmi próbaüzemüket, utasokat is szállítva. Mindenki ezekkel akart utazni természetesen, a régi, öreg szerelvények szinte üresen szaladtak az alagútban.
Közben az újonnan készült kocsikat a felszínen próbálták ki, hogy ne zavarják ezzel a földalatti szokásos üzemelését. A kocsik tetejére - mivel az alagút alacsony belmagassága miatt azok is alacsonyak voltak, s így nem érték fel a normál villamos felsővezetékét - faállványt szereltek, s erre helyezték el a szabvány áramszedőt. Az év őszén ezek a furcsa arányú járművek sokszor feltűntek az Örs vezér téri 62-es, 68-as végállomáson. A próbamenetek a Nagy Lajos Király útján a Bosnyák térig tartottak, utasokat is szállítottak. A megújított földalatti átadása utáni néhány kisebb baleset után el is terjedt, hogy a kocsik nem tudnak kanyarodni, mert csak egyenesben járatták be őket...
Történt egyszer, hogy emberünk éppen sietett. Persze, ő olyan ember volt, aki mindig siet, de soha sem tudta igazán, hogy hova, és minek. Tősgyökeres pesti létére hadilábon állt a vonalakkal, sehogy se tudta megjegyezni, hogy melyik villamos merre jár. Persze akkor a város nagy részén az építkezések miatt sokszor a naprakészség is kevés volt: volt, amikor néhány óránként is megváltoztatták egy-egy viszonylat útirányát.
Emberünk éppen zuglói, Bosnyák tér melletti lakásából igyekezett egy barátjához, aki a Népköztársaság útja egyik mellékutcájában lakott. Annyit még meg tudott jegyezni, hogy a "kis"-földalattival a Köröndig, de hogy addig is mivel, és hogy, az már kiesett a fejéből. De lehet, hogy soha nem is ment be. Emberünk hallott már arról, hogy a földalattit meghosszabbítják - sose érdekelte, hogy minek, és hova - egyszer már utazott is az új kocsival - talán észre sem vette. Most azonban hirtelen felcsillant a szeme: A remíz előtti megállóba éppen akkor érkezett be a próbamenetét végző 23-as számú, új, csuklós földalatti kocsi az Örs vezér tér felől. Utasok ki, néhányan megbotlottak a járdaszigetben, nem voltak hozzászokva, hogy itt ilyen alacsony padlószintű jármű közlekedik. Vezető is ki, elgémberedve nyújtózott egyet a hirtelen támadt korlátozás nélküli magasságban. Indult a kocsi másik végéhez.
Emberünk akkor ért oda. Sietett, nehogy nélküle induljon el a kocsi, és igen furcsállotta, hogy a vezetőnek most éppen levegőzni támadt kedve. Mint éhes oroszlán a koncra, úgy vetette be magát a középső kocsirészbe, majd a nyitott ajtón át kiszólt a kényelmesen hátrasétáló vezetőnek: Főúr, nem indulunk?
Aztán hova siet ennyire az úr? - érkezett a kérdés kintről. A válasz nem csak a vezetőt, hanem a környéken álldogáló, egyébként a valódi villamosra váró utasokat is meglepte. Többen állították még évek múlva is, hogy ez az évszázad mondása volt, és igen sokan zsebkendőt kaptak elő, hogy hirtelen jókedvük könnyeit felitassák. Emberünk ugyanis teljes természetességgel közölte elképzelését: Csak ide, a Köröndig...