A szerkezet több éve működik. Kezdetben még itt is alkalmaztak segédvezetőt, majd az elektronikus rendszer "bejáratása" után már csak a kocsivezető maradt a vezetőfülkében. Az ő feladata az automatika ellenőrzése, és az ajtók kezelése, valamint az indítási utasítás kiadása. Rossz nyelvek szerint csak az ajtók becsukása, innen kezdve minden magától megy, az indulás, a gyorsítás, a fékezés és megállás a következő állomáson, és még a megfelelő oldali ajtók kinyitása is. Közben talán még a közeledő állomás nevét is bemondja a szerkezet. Ez szinte már a jövő évezred!
Az automatika okos: nyitott ajtóval a szerelvény nem indulhat. Történt egyszer, hogy a vezető csukja az ajtókat, nyomja az indítógombot, kocsi nem indul. Na, mégegyszer! Semmi. A műszerfalon kis lámpa jelzi: az ajtók nem csukódtak be, valamelyik ajtó nem engedelmeskedik a vezérlő utasításnak. Ez baj. Borul a menetrend, ha sokáig itt álldogálunk.
Vezető határoz: utánajár a dolognak. Kikászálódik a fülkéből, ki a peronra, ahol már újból kezdenek gyűlni az utasok, akik már csak a következő szerelvénnyel mehetnek, mert az ajtók zárva vannak. Illetve nem mindegyik. Talán az utolsó előtti kocsi egyik ajtaja mintha ásítozna, szélesre tárva renitenskedik. Vezető futólépésre vált, hamar odaér, belerúg kivülről a makacs ajtóba. Ajtó döngve be. Végre. Mehetünk.
Pontosan így gondolta az elektronika is. Az események a maguk útján mentek tovább. Az automatika érzékelte a csukott ajtókat - az indítási utasítás már rég kiadva -, tehát menetfokozatot kapcsolt a motoroknak. Vezetőnk még hallhatta, amint szusszant a fék feloldása, és elkeseredetten bámulhatott az egyre gyorsuló szerelvény után, amint az utolsó kocsi is eltűnt az alagút homályában.
Mit lehet ilyenkor tenni? Taxizhatott a következő állomásra, ahol már nyitott ajtókkal várta a peron mellett békésen legelésző szerelvénye...